Ne félj...
- Szegényes világ ez a miénk. - mondta a fiú, és körülnézett. A vadon pusztaságában csak leheletnyi homoknak érezte magát. Gyenge, céltalan, és sorsára hagyott porszem, aki már csak az ősz első szellőjét várja, hogy végre elindulhasson, újabb, végtelennek hazudott útjára.
- Szegényes világ ez a miénk.
Tökéletes rendszer, hajló ágaival, nedves fűszálaival, remegő, apró bokraival, és erdőivel. Minden egyes szelete csak a Napot várta. A Napot, mely egyszer azt ígérte neki, megsimogatja halvány fényével.
A fiú most más irányba fordította fejét. Hegyet látott, sziklákat, levegőben sikló varjak tengerét.Társa, a mindig mosolygó, és mégis mindig komor farkas most is ott állt mellette. Mély szemeivel minden egyes mozdulatot látott, amit csak a fiú cselekedett. Halkan bólintotta oldalra büszke fejét, félig letépett füleivel talán épp a helyes irányt mutatva. Olyan irányt, melyet magának és apró barátjának képzelt el, amit mindketten felfedezhetnek egyszer, ám az út végére tudta jól, mégsem juthatnak együtt el..
- Céltalan bolyongás. Néha csak ezt érzem gondoskodó tekintetemmel. - mondta a farkas a fiúnak. - Szótlan, hangtalan és vágyakozó rezgés. Minden egyes pillanatban hozzád fordulok, és akkor megtisztul e föld. Szegényes konyhámban mindig vendégemül láttalak, és most, hogy benned születtem meg szólni, most mégis elengedlek téged. Megcsillanó szemeidet mindig az égre meresztetted, mert vonzott a messzeség. Most mégis itt vagy mellettem, ugyanúgy, mint abban a pillanatban, amikor először megláttalak. És még most is, annyi idő elteltével is csak azt tudom mondani Neked, amit akkor mondtam: ne félj...
Hangtalanok lettek mindketten. Egymás szemébe néztek, mindaddig a pillanatig, amíg a farkas rá nem jött, ekkor válnak a legsebezhetőbbé. Hiszen ha egymást nézik csupán, nem figyelhetik a vadon veszélyeit, mely bárhol leselkedhetnek rájuk. Elfordította hát büszke fejét, a fejet, melyet a fiú már a kezdetektől fogva ismert, és szeretett. Nem is értette igazán, mit is jelent valójában szeretni, inkább csak érezte, hogy szeretni jó. Jó, és nyugalmat adó. Egyszer azt mondta társának: 'Ha felnövők, feleségül veszlek', pedig nem is tudta, mit jelentenek e szavak, e mondatok, e szándékok.
- Szegényes világ ez a miénk. - a fiú ismét megtörte a csendet. Nem hagyta, hogy a farkas eldönthesse, nyugalmat érez, vagy feszültséget. Az állat leült, mellső mancsait a gyermek lábához hajtotta, és leszegezte tekintetét. Lement a Nap...
Mikor felébredt, a fiú már nyitott szemmel kémlelte az eget. Apró fejecskéjét ide-oda billegetve, néha egy-egy gyenge mosolyt megengedve magának pihent hevenyészett fekhelyén. Rászegzte tekintetét, mint ahogyan ezt minden reggel, délben, és este is, már-már szokásos ceremóniaként megtette. Tudta, mit figyel parányi társa. A kósza madarak délnek indultak, érezték a közelítő tél kietlen erejének lassú, és fájdalmas eljövetelét. Mégis, ahogy föléjük értek, mintha lelassították volna reptüket, megálltak az idővel együtt, még ha csak egyetlen pillanatra is, hogy tiszteletüket tegyék a furcsa páros előtt. Széttárt szárnyukon át a fény mozdulatlan sziluetteket faragott a reggeli levegőbe.
- Ne félj. - mondta gyengéden a farkas. - Egyszer eljön az a pillanat is, mikor ők is tovább indulnak, ahogy akár te vagy én. Mindenkinek meg kell hajolnia előttük, ahogyan előttünk is. Még önmagunknak, önnönmaguknak is. Ilyen a vadon. Ha egyszer átléped fénylő határát, akkor fogsz rájönni igazán.
- Szegényes világ ez a miénk. - válaszolta a fiú. Felemelte egyik kezét és a madarak felé nyúlt. A farkas ekkor nekirugaszkodott, felugrott egészen a madarak seregéig, aztán kiválasztott a csapatból egyet, és szájával elkapva visszaereszkedett a gyermek mellé, hogy kezébe adja azt. A madár élt még. Mintha semmi sérülés nem érte volna az éles fogak között. Az apró teremtmény magához szorította új barátját. Fejét, csőrét, és szárnyát simogatta vézna ujjaival. Aztán fekhelye mellé tette, és figyelte. A madár, talán egy veréb, nyugodtan ült új gazdája mellett. Nem menekült, nem ijedt meg, nem próbált megszökni.
A fiú ekkor elmosolyodott, aztán lehunyta szemeit.
- Szegényes világ ez a miénk. - mondta újra, mint már annyiszor. Aztán csukott tekintetét a farkas felé fordította. Mosolya még mindig ott táncolt hófehér arcán. - Nem félek...
A feketéből itt-ott őszbe hajló hajú asszonyt a monitor sípolása riasztotta meg. Fehér köpenyes emberek jöttek. Körülvették a fiút, őt magát elvezetve, és nyugtatgatva. A kórterem plafonjáról lelógó papírmadarak még meg-meglibbentek a nyitott ablakon ki-bejáró szellőtől. Aztán sziluettjük megfakultán a fehér köpenyesek becsukták az ablakot, és elvitték gazdájukat. Lement a Nap.
Az asszony könnyes tekintettel nézte az üres ágyat, kezébe vette a madarat, melyet az utolsó darab papírból hajtogatott fiának.
- Szegényes világ ez a miénk. - mondta, és lehajtott fejjel kiment a teremből.
- Szegényes világ ez a miénk.
Tökéletes rendszer, hajló ágaival, nedves fűszálaival, remegő, apró bokraival, és erdőivel. Minden egyes szelete csak a Napot várta. A Napot, mely egyszer azt ígérte neki, megsimogatja halvány fényével.
A fiú most más irányba fordította fejét. Hegyet látott, sziklákat, levegőben sikló varjak tengerét.Társa, a mindig mosolygó, és mégis mindig komor farkas most is ott állt mellette. Mély szemeivel minden egyes mozdulatot látott, amit csak a fiú cselekedett. Halkan bólintotta oldalra büszke fejét, félig letépett füleivel talán épp a helyes irányt mutatva. Olyan irányt, melyet magának és apró barátjának képzelt el, amit mindketten felfedezhetnek egyszer, ám az út végére tudta jól, mégsem juthatnak együtt el..
- Céltalan bolyongás. Néha csak ezt érzem gondoskodó tekintetemmel. - mondta a farkas a fiúnak. - Szótlan, hangtalan és vágyakozó rezgés. Minden egyes pillanatban hozzád fordulok, és akkor megtisztul e föld. Szegényes konyhámban mindig vendégemül láttalak, és most, hogy benned születtem meg szólni, most mégis elengedlek téged. Megcsillanó szemeidet mindig az égre meresztetted, mert vonzott a messzeség. Most mégis itt vagy mellettem, ugyanúgy, mint abban a pillanatban, amikor először megláttalak. És még most is, annyi idő elteltével is csak azt tudom mondani Neked, amit akkor mondtam: ne félj...
Hangtalanok lettek mindketten. Egymás szemébe néztek, mindaddig a pillanatig, amíg a farkas rá nem jött, ekkor válnak a legsebezhetőbbé. Hiszen ha egymást nézik csupán, nem figyelhetik a vadon veszélyeit, mely bárhol leselkedhetnek rájuk. Elfordította hát büszke fejét, a fejet, melyet a fiú már a kezdetektől fogva ismert, és szeretett. Nem is értette igazán, mit is jelent valójában szeretni, inkább csak érezte, hogy szeretni jó. Jó, és nyugalmat adó. Egyszer azt mondta társának: 'Ha felnövők, feleségül veszlek', pedig nem is tudta, mit jelentenek e szavak, e mondatok, e szándékok.
- Szegényes világ ez a miénk. - a fiú ismét megtörte a csendet. Nem hagyta, hogy a farkas eldönthesse, nyugalmat érez, vagy feszültséget. Az állat leült, mellső mancsait a gyermek lábához hajtotta, és leszegezte tekintetét. Lement a Nap...
Mikor felébredt, a fiú már nyitott szemmel kémlelte az eget. Apró fejecskéjét ide-oda billegetve, néha egy-egy gyenge mosolyt megengedve magának pihent hevenyészett fekhelyén. Rászegzte tekintetét, mint ahogyan ezt minden reggel, délben, és este is, már-már szokásos ceremóniaként megtette. Tudta, mit figyel parányi társa. A kósza madarak délnek indultak, érezték a közelítő tél kietlen erejének lassú, és fájdalmas eljövetelét. Mégis, ahogy föléjük értek, mintha lelassították volna reptüket, megálltak az idővel együtt, még ha csak egyetlen pillanatra is, hogy tiszteletüket tegyék a furcsa páros előtt. Széttárt szárnyukon át a fény mozdulatlan sziluetteket faragott a reggeli levegőbe.
- Ne félj. - mondta gyengéden a farkas. - Egyszer eljön az a pillanat is, mikor ők is tovább indulnak, ahogy akár te vagy én. Mindenkinek meg kell hajolnia előttük, ahogyan előttünk is. Még önmagunknak, önnönmaguknak is. Ilyen a vadon. Ha egyszer átléped fénylő határát, akkor fogsz rájönni igazán.
- Szegényes világ ez a miénk. - válaszolta a fiú. Felemelte egyik kezét és a madarak felé nyúlt. A farkas ekkor nekirugaszkodott, felugrott egészen a madarak seregéig, aztán kiválasztott a csapatból egyet, és szájával elkapva visszaereszkedett a gyermek mellé, hogy kezébe adja azt. A madár élt még. Mintha semmi sérülés nem érte volna az éles fogak között. Az apró teremtmény magához szorította új barátját. Fejét, csőrét, és szárnyát simogatta vézna ujjaival. Aztán fekhelye mellé tette, és figyelte. A madár, talán egy veréb, nyugodtan ült új gazdája mellett. Nem menekült, nem ijedt meg, nem próbált megszökni.
A fiú ekkor elmosolyodott, aztán lehunyta szemeit.
- Szegényes világ ez a miénk. - mondta újra, mint már annyiszor. Aztán csukott tekintetét a farkas felé fordította. Mosolya még mindig ott táncolt hófehér arcán. - Nem félek...
A feketéből itt-ott őszbe hajló hajú asszonyt a monitor sípolása riasztotta meg. Fehér köpenyes emberek jöttek. Körülvették a fiút, őt magát elvezetve, és nyugtatgatva. A kórterem plafonjáról lelógó papírmadarak még meg-meglibbentek a nyitott ablakon ki-bejáró szellőtől. Aztán sziluettjük megfakultán a fehér köpenyesek becsukták az ablakot, és elvitték gazdájukat. Lement a Nap.
Az asszony könnyes tekintettel nézte az üres ágyat, kezébe vette a madarat, melyet az utolsó darab papírból hajtogatott fiának.
- Szegényes világ ez a miénk. - mondta, és lehajtott fejjel kiment a teremből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése