Ecce Homo
(a ciklus)
Hit
Barlangjába fullad és meghajol előttem
És mintha ezer árnya távozna belőlem
Úgy ragyog fel lassan a napnak csonka árnya
Szelíden és félőn, mintha élni vágyna
Én ott leszek, ha kéred, és térdre hullok egyszer
Mint ezer meg ezer zarándokló ember
Kik húnyt szemük alatt látták már őt régen
Igaz volt hát minden mit valaha meséltem,
A törött szárnyú reggel, és a tépett ajkú bánat
Mi azóta is néma, és többé nem kiálthat
Ma mégis énekel majd, s megtöri a földet
S a repedések mentén kiengedi őket
Táncos mélybe rejtett sivár hitszegőket…
Halál
Én emlékezem akkor
És csak bolyongó völgyed
Vesztheti szem elől
A fáradt szép erdőket
Nevetni vágyik,
És szomjazik a halál
Vérzik most a fényben
És kiutat sem talál
„Mondd, mit érsz nélkülem?”
Kérdi akkor fájón
Legyőztelek téged
megfáradt barátom
és lelket adok neked
Mit annyiszor elvettél
Mikor Ő azt mondta
Mást nem is tehettél
Én mégis fellázadtam
És halk leszek, és gyenge
De élni akkor vágyom,
Ha nem törsz életemre
S mégis mit jelentek,
Hogyha leszek mindig?
Így búcsúzik halkan
S végtelenbe indít…
Félelem
Mivégre a remegés
Elernyedt kezemben?
Nincs többé feledés
Mindent elfeledtem…
Mivégre a remegés
Tűnődő szememben?
Száradt temetésén
Ősz-rózsát ejtettem…
Mivégre a remegés
Megfáradt könnyekben?
Érzelem-műhelyben
Vágyat cseppentettem…
Mivégre a remegés
Bódult életemben?
Gyenge reggelemben
Néma félelemben…
Szerelem
Szép
Egy elvarázsolt kép
Oly szépen célhoz ér
Mint szívedhez a vér
Nézd
Ma lopok egy mesét
Hol fekete és kék
Oly szépen összeér
Még
Ma éjjel visszatér
És bennem újra él
Lassan táncba kél
Kér
Hogy ne menj messze még
Hisz nélküled nincs ég
S a Csillag nem remél…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése