Egsegesis Logicae

Via

Bódít minden,
mit a fáról sző a kéz
Ösztöncsendben
még nem tudod mit érsz

Levéllángok
a földbe rejtenek el
Ne hallhasd meg
mit Rólad énekel

Üres átok járja tisztult lelkedért
Mérgével megfertőzött tengerét
Ízében eltört békém megvadult
Megkövült könnyek mentén visz az út

Elvesztett napfényed
Nem látod többé meg
Arcodban új hajnal derül
Mi véreddé hevül

Rommádőlt álmokban
Megváltást álmodtam
Ébredj, hol bűnöd szenderül
És Érted megfeszül

(" Hideg árnyak táncából az angyalok
Hited építik, hol én Isten vagyok...")

Elvesztett napfényed
Rég nem vár már Téged
Láttál és mégsem hitted el
Hogy a ködben élned kell

Rommádőlt táncokban
Feltépett láncokban
Zsoltárként csendül majd a nász
Hogy tudhasd merre jársz...

Veritas

Hazudtold önmagad mását
Színes káosz pompamagánya
Hamvadt ajkam pillanatlázát
Szívcseppeknek hideg világa

Hús és vér az átkozott szemében
Törvénykező bűnbe bújtatott láng
Öntudat hitére hullt kezében
Tépett ziháltságom így tekint Rád

(Nézz Rám...)

"Út halott porába mélyedt sárban
Igazság születne izzó kéjjel
Életet hiába kérsz ma nálam
Ha frigyre lépek én az Éjsötéttel"

Leheletre váltva halhatatlan
Szavamban haragjától ha féltek
Porhüvelynyi veszteség haláltok
Nyájam nélkül mégsincs ok, hogy éljek

***

(Ego Sum via, veritas et vita...)

Lásd,
mit lát e tátongó kép
Fáj
hogyha már te is eltévedtél

Ki tükrök közt jár
és hint megváltó szót
Ki mélyekben fél
úgy hitt, mint ki nem látott jót

S a lélegző föld
bölcsőt ringatva vár
hat éjjel még
és egy farkas bárányként jár

És szól:

Hol zengő tornyod áll
én ott harang vagyok
és énekelem a titkos vágyak mélyét

Hol tengermélybe szállsz
én ott csónak vagyok
és elsüllyednék aznap, mikor kérnéd

Hol vasra ver a fény
én ott éjfél vagyok
és holdat adnék, ha erdőmben járnál

Hol száz kéz eltemet
én ott kereszt vagyok
és melléd fekszem, hogyha velem hálnál...

Vita

Virágzik a kezemen
fehér jácintos fátylában
Hiányzik a szerelem
foszlott mérgű szent világban

Széttárt karú angyal hídján
bódult szél mossa el szemed színét
Tetten ért kísértésben
suttogják fülembe azt, miért ítél

Megfagyott gyermekem
a láng testedből ma pirkad
Kábult sort írj nekem
ahogy lábnyomoddal írtad

Túlragyogott arcunkért súlyos ár
minden lánc mit lelkünk hord
Két tenyerünk tette erős várrá
a bennünk sárrá ázott port

(Halandó értelmem
szelíd meghajlása voltál
Bennem a kétség árán
mindent kárpótoltál

Itt, az elhullt színek mélyén
halott szivárvány ül a kék égen
Istenarcú álmok szülte új nap
ébred szénné égett szívében...)