Nyugvó

Nincs harc itt legbelül,
Nincs hang és nincsen csend
Nincs láng sem, szenderül,
Nincs káosz, nincs rend

Szép lett, és szerény,
Nem vakít, csak látni hagy a fény

Nincs álmos látomás
Nincs köd, nincs tiszta ég
Nincs szó, nem hallja más,
Nincs dal, nincs már rég

Némán énekel,
Átölel, és mégsem érhet el

Nincs győzelem, bukás
Nincs hős, nincs harcmező
Nincs szem, nincs arcvonás
Nincs boldog, szenvedő

Árva, bár enyém,
Búcsút int és leül fekhelyén

Játék

Áldott
fények
első
erények

Alvó angyal
fák lombján jár
Ébred lelked
bús ráncánál

Láncok
élek
vágott
képek

Foszlott erkölcs
utcán vágtat
Maradjunk meg
olcsó mánknak

Lángok
mesében
harcok
szemében

Ne fuss meszze,
így sem látnak
játszunk itt, míg
megtalálnak


Te légy a herceg,
és én a hercegnegnő,
s majd fordítva is jó
hisz így lesz majd kettő

de bárhol is jártunk
táltos faparipán
mint trónon, úgy ültünk
az arcaink titkán...

A Hetedik Bolygó

Egy ártatlan világba száműzött a fény talán
Sziklatört szívek csepptengerén

Hajó leszek ha szállni kell a reggel ablakán
Szivárványszín lelked őrzöm én

Szelíd reménybe csábít most egy kéz a vállamon
Nem beszél, s én nem éneklek majd

Sivárrá tisztult létezés követ a vágyakon
Csillagról csillagra már ez hajt

Ha már láttál,
hidd azt: ködkép volt csupán
Hisz csak utcasarki angyal lehetnék

(Ki) Fáradt álmán
járhat végig csak útján
s néma falba véste viselt keresztjét

Ha tűz leszel én vörös arccal mosolygok majd rád
Tükörként mutatlak magamban

Ha messze volnál jégtestemben várnék új csodát
Egybeforrva ezer darabban

Ha már hívtál
lásd a kígyó megsegít
a hetedik bolygó így üzen feléd

Te is sírtál
gyermek lettem hát megint
mikor otthonomból követtem szemét

A Rózsa és a Herceg

Gyere haza,
Gyere haza
ez már rég nem az,
mit hiszel

Gyertyánk asztalon állva
csonkig ég ma éjjel el

Várunk
mind a ketten
Én, a rózsa,
s Ő, a láng

De üres így a mámor, hogyha
más nem szól reánk

Gyere haza,
Gyere haza
Csak a távolság
múlt el

Őrzött szabadságod, ma mint
angyal, szárnyra kel

Tégy úgy,
ahogy tennél
hogyha fáj
az ébredés

Mi várunk, már látjuk
hogy egy föld is túl kevés...

Üzenet

Beteg ajkú arcok táncolnak
tejfehér hajból vásznat fonnak
tiszta szívűk reszketve dereng
büszkeségből emléket teremt

fázik az álom ablakon belesve
leheveredik a fárdadt kerevetre
azt játsza, hogy többé már nem fél
új tavaszhoz ébredni betér

jajgató alkonyba fulladt most a nyár
fehér keszkenőbe takart lett a táj
hallagat a dal mint a legvégén
tétova csend jár a fák mélyén

jéghideg ég múlt el térdelve
rongyaiból fehőt fércelve
már nem fáj, hogy magam mögött hagylak
kopogj, üzenj a megfagyott falaknak...

Ritus proprius

Csak egy ócska szent,
akit messzibe vitt ez a tél,
mikor halkan azt könyörögte,
hogy élhessen üres fáknak ölén,
hiszen ő e világnak legelső szülötte

Ha hajában halál a fátyol,
férje a fény, mibe néz, ha az útnak legvégén
csak a zaj, ami néma,
hallgat a föld, pedig őt is
megszólítja néha

És egy cseppnyi véren
átvezet még ma, a Nap tüze éget,
hullnak a képek, az égen minden felhő táncol
hisz bennük búcsúzik el
végleg a mától

Nagyanyó

Hajnal lett a párás ablakokban
Nagyanyó vállán a rőzsepusztaság
És mintha azt álmodná, persze
Csak a vicc kedvéért,
hogy szeretetből lett ez a világ

Gyere Barátom, most ránk is vár egy kályha
Beszélgessünk hát a régi dolgokról
Egyszer úgy emlékszem, egy sufniba zárva
Nevettünk egymáson még Karácsonykor

Pedig Isten tudja, mi is volt a tréfa,
Nem is hinném, hogyha más nem mondaná
Nagyanyóval ülünk ketten egymás mellett,
és mosolyogva gondolunk majd rá.

Olyan egyszerű, mégis feldúlhatatlan
Nagyanyó szárnyán egy napszemű király
És mintha felébredne, csak mert
Ilyen hangulatban,
majd furcsa lesz, ha télbe hull e táj

Szelíd testvérré lesz mind, ki ellenség volt
Hiszen egyszer mindenkinek fázni kell
Egy háztetőnyi takaró, hol száz lelkész és csavargó
majd mind egy szálig új otthonra lel

Pedig Isten tudja, hányan is voltunk ott,
Nem is hinném, hogyha más nem mondaná
Nagyanyóval ülünk ketten egymás mellett,
és mosolyogva gondolunk majd rá.

Este lett a fáradt ablakokban
Nagyanyó fátylába könnyet fojt egy ránc
És mintha visszahunyná, persze
Csak mert így tán szebb lesz
e boldogságba béklyózott románc

Ég a tűz és lassan gyerekek is jönnek
Kacagás táncol a vad lángok körül
És mi kézről kézre adva óvjuk őket minden éjjel
míg lelkük nyugodni nem szenderül

Pedig Isten tudja, mi leszünk-e egyszer
Nem is hinném, hogyha más nem mondaná
Nagyanyóval ülünk akkor együtt ketten,
és mosolyogva gondolunk majd rá.